Hippokratész megvető pillantása

I. A nagymama

Nagymama beteges volt, sokat küzdött a kórral. Az egyszerű asszony csodálattal gondolt a fájdalmát enyhítő orvosokra. Gyakran mesélt unokájának életéről és mindig azzal zárta mondandóját:

„Tanulj kisfiam! Legyél doktor, hogy meggyógyíthasd a Nagyit."

Egy nap a nagymama kórházba került. Tüdőrák, mondták az orvosok, s öntudatlan állapotban hazaadták – meghalni. Mikor a kisfiú meglátogatta a halálos ágyánál és megfogta a gyenge, lesoványodott kezét, Ő megérezte és kinyitotta a szemét. Szeretettel nézte a fiút és azt mondta:

„Legyél doktor, hogy meggyógyíts!"

Még aznap éjjel meghalt.

II. Az út

A fiú jó tanuló volt. A gimnázium utolsó évét kezdte, de még nem tudta mit akar. Színész, profi sportoló, tanár, nyomozó, biológus, állatorvos – kavarogtak a lehetőségek fejében. Álmában ismét beszélgetett nagymamával az öreg, rétszéli parasztház tornácán. „Legyél doktor kisfiam!" – csengtek fülében a szeretetteljes, esdő szavak. És orvosi egyetemre jelentkezett.

Nyár vége felé levelet hozott a postás. A fiú vette át és bontotta fel. Artikulátlan üvöltéssel rohant a házba. Édesanyja halálra váltan futott elé.

– Felvettek – suttogta a fiú és rázta a zokogás.

Átölelték egymást és együtt sírtak.

* * *

A fiú a szülői háztól messzire került. Hogy könnyítsen megélhetési gondjain és ne nehezítse szülei helyzetét, az egyetem mellett dolgozott. Többnyire rakodást, kubikolást vállalt. Kitűnő fizikuma volt, többszörösét kereste, mint amit szülei adni tudtak volna neki.

Az utolsó évben leendő munkahelyét kereste. A vonzónak tűnő nagyvárosi intézeti állásokra nem tudott bejutni. Ezeket ismert főorvos szülők friss diplomás fiai-lányai kapták. Ez sértette az igazságérzetét.

III. A kórház

Barátja egy kisvárosi kórházban dolgozott, szólt: megüresedett egy belgyógyász állás. Az osztályon 75 ágy, a főorvos és hat kolléganő várta. Már az első napon az ambulancián találta magát. Felfogta – ez a mélyvíz. Belevetette magát. A kollégáktól és a nővérektől tanulta meg azt, amit az egyetemen nem tanítanak: az osztályos rutinmunka rejtelmeit.

Az egyik vizsgálóban lepedővel letakarva talált egy számítógépet. Évek óta állt ott. A főorvos megértette az új idők szavát és a fiú számítógépes tudását kihasználva új műszereket szerzett. Ő állta a sarat. Vizsgált, diagnosztizált, adminisztrált, ha kellett megjavította a számítógépeket, eszközöket.Az új eljárásokkal hamarosan hatalmas vizsgálati adatbázis és tapasztalat birtokosa lett. Rendszeresen beszámolt az eredményekről a különböző orvoskonferenciákon.

* * *

Megszületett kisfia. Elgondolkodott miből fogja eltartani családját – akkoriban, a 90-es évek közepén 16 ezer forintot vitt haza havonta. Gondolt egyet és számítógépes tudására építve grafikai stúdiót indított. Nappal a kórházban dolgozott, majd este odaült a számítógépéhez és hajnalig dolgozott prospektusokon, multimédia prezentációkon.

* * *

Több éve dolgozott a kórházban, de érkezése óta nem tartott megbeszélést az orvosi kar. Méregdrága műszerek álltak a vizsgálókban és nem használták azokat. A helyben végezhető beavatkozások helyett a betegeket más intézetekbe küldték. Kezdeményezte egy „önképző kör" létrehozását, hogy a különböző szakmák képviselői tudassák egymással, mik a lehetőségek.

A kórház tudományos bizottsága – annak ellenére, hogy ők maguk évek óta nem tettek semmit – durva támadásnak minősítette a próbálkozását. Ott állt a főorvosi kar előtt és ráébredt: félnek attól, hogy önállóan gondolkodik. Az orvostársadalom hierarchikus rendjét nem szabad megbolygatni.

Furcsa ürességet érzett és elpattant benne valami láthatatlan szál. De még nem adta fel.

IV. A törés

Az osztályon hirtelen történt a változás. Több kolléga ment el, négyen maradtak: két főorvos és két gyakornok. Ő kapta a 70 ágyas osztály felét (33 ágyat), benne az intenzív részt, vitte az ambulanciát, a diagnosztikus vizsgálatokat és az orvosi adminisztrációt. 10-12 ügyelete volt egy hónapban. 80-100 órát töltött hetente az osztályon.

Ekkor már szakvizsgázni készült, letöltötte kötelező gyakorlatait.

* * *

Egy tavaszi hétvégén szüleihez autózott családjával. Négyéves kisfia az elsuhanó tájat nézte, majd megszólalt:

– Apa... Én utálom, hogy Te orvos vagy!

Lassított és döbbenten fordult hátra.

– Miért, kisfiam?

„Mert sohasem vagy velem otthon esténként!"

– mondta és játszott tovább.

* * *

A szavak ólomként nehezedtek a mellkasára, fejében zakatoltak a gondolatok.

Évek óta folyamatosan dolgozik. Legutóbb 26 ezret vitt haza ügyeleti pótlékokkal (90-es évek vége), néhány tojást, csirkét és 30 ezret kapott a betegektől. 48 négyzetméteres szolgálati lakásban él, autója 14 éves (szüleitől kapta), heti száz órát tölt a kórházban, 2-3 órát alszik.

A fiát valóban alig látja.

Saját lakása talán 45-50 éves korában lesz, jó autója azután. Szeretné, hogy fiai színvonalas iskolákban tanuljanak majd. Nyaralni az egyetem befejezése óta nem voltak.

Rájött, hogy reklámgrafikai munkái nélkül nem tudná fenntartani lakását, öreg autóját, alig jutna napi élelmiszerre.

Bocsáss meg nekem, Nagymama!

– mondta magában. És döntött.

V. A búcsú

Péntek késődélután. A főorvos az irodában ült. Befejezte munkáját. Két kezével fáradtan dörzsölte arcát. Kölcsönösen becsülték, szerették egymást.

Az ifjú orvos kereste a szavakat:

– Főnök, én elsejétől elmennék – bökte ki végül, kissé bizonytalanul.

– Szabadságra? Mennyi időre?

A főorvost váratlanul érte a kijelentés. Egyikük sem volt szabadságon hónapok óta.

– Végleg. Befejezem az orvosi pályát.

A főorvos felemelte a fejét, és nem akarta érteni a dolgot.

– Hiszen hamarosan szakvizsgázol.

– Belefáradtam.

Hirtelen szánalmasnak érezte magát, mert eszébe jutott, hogy a főnöke már több mint 30 éve dolgozik az osztályon.

Azért kicsit még beszélgettek, néztek egymás szemébe, majd a szokásos kemény kézfogásukkal búcsút vettek. A fiú azóta nem vizsgált egyetlen beteget sem.

* * *

A volt orvos azóta megerősítést vár. Jelet, hogy meggyőzze magát.

A statisztikák szerint a betegek száma folyamatosan növekszik, és egyre kevesebb jut az ellátásra. A rendszert a pénz „tartja egyben". A pénz 95%-a a hierarchia csúcsán levő orvosok zsebébe jut (akik 2-3%-át képezik az össz orvosszámnak), a maradék pedig a többieknél. Miközben a vezetők változtathatnák meg a rendszert, de az messze nem érdekük. Az orvosi rendszer feudális, ahol a főorvos a mindenható úr – és úgy tűnik, marad is még hosszú ideig.

A kormányzat jól számít: az orvos semmi máshoz nem ért, csak a gyógyításhoz. Ne elégedetlenkedjen tehát, hanem örüljön, hogy azt csinálhatja, amire életét feltette. Az orvosok nagy többsége nyel és robotol, de valójában a létminimum szintjén vegetál. Aki nyelvtudással rendelkezett és nem kötötte röghöz valami családi kötelék, az már régen külföldön keresi a kenyerét.

Az itthon maradtak pedig egyre kisebb létszámban és egyre elkeseredettebben látják a növekvő betegáradatot, a romló körülményeket, a lepusztuló intézményeket – és hogy belátható időn belül nem kapnak emberfeletti munkájukért megélhetést biztosító munkabért.

Összeomlás előtti csendben.

* * *

Immár két évtized távolából az egykori orvos úgy érzi, saját és családja érdekében jó döntést hozott.

De érzi tarkóján Hippokratész megvető pillantását.

Ez a történet vezetett oda, ahol ma tartok. Azóta megértettem, hogy a gyógyítás nem egyetlen módszerről szól – hanem egy komplex folyamatról. Erről a gyógyítás művészetéről itt írtam bővebben →

Ha többet szeretnél tudni arról, ki vagyok ma és mit csinálok, olvasd el a bemutatkozásomat →

Utóirat: A történetet még 2002-ben írtam, így egyes mondatok ma már nem érvényesek (pl. paraszolvencia, orvosi fizetések, stb.). Ezeket nem tervezem megváltoztatni, hagyom az írást az akkori viszonyokat tükröző, eredeti formában.