Krónikus betegünk, az egészségügyi ellátórendszer
A krónikus betegségek többsége tartós állapot. Többnyire elkíséri az érintettet egész hátralévő életében. A betegség erősen rontja az életminőséget és a beteg feladata, hogy az állapota javításáért, megőrzéséért mindent megtegyen. Ha semmi érdemlegeset nem tesz, nem változtat étkezési szokásain, nem ad le a testsúlyából, alkoholfogyasztásából, nem növeli fizikai és szellemi aktivitását, nincs mit tenni vele, […]
A krónikus betegségek többsége tartós állapot. Többnyire elkíséri az érintettet egész hátralévő életében. A betegség erősen rontja az életminőséget és a beteg feladata, hogy az állapota javításáért, megőrzéséért mindent megtegyen. Ha semmi érdemlegeset nem tesz, nem változtat étkezési szokásain, nem ad le a testsúlyából, alkoholfogyasztásából, nem növeli fizikai és szellemi aktivitását, nincs mit tenni vele, menthetetlen. Az egészségügyi rendszerünk hazánk krónikus betege. Évtizedek óta tudjuk ezt.
Véleményem szerint az egészségügyi ellátórendszerünk egy olyan krónikus beteg, mely nem kapja meg a megfelelő kezelést, mert részben rosszul állították fel a diagnózisát és ezért nem a megfelelő terápiát kapja, másrészt a beteg sem veszi be a gyógyszereit és nem tesz meg mindent a gyógyulása érdekében. Nem kell csodálkozni tehát, hogy az „állapota” folyamatosan romlik.
A kormányzat a szükségesnél lényegesen kevesebb erőforrást biztosít az egészségügyi rendszer súlyosbodó válságának megoldására. Mintha nem vennék komolyan a problémát.
A mai állapothoz vezető okok meghatározása (részben) hibás, mely a teendők meghatározását is tévútra vezeti. Súlyos hiba, hogy a problémákat pénzügyi kérdésnek tekintik és nem elemzik a struktúrális problémákat.
A magyar egészségügy betegségének meghatározásához, a helyes diagnózis felállításához ugyanis vissza kell mennünk a világháborút megelőző időkbe és elemezni kell az alaphelyzetet!
Mi az, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül?
Az huszadik század előtt az emberek életkilátásait az életkörülmények, a táplálkozás, a járványokkal szembeni védelem hiánya, az orvosi eljárások és szerek kezdetlegessége határozta meg.
A járványok és betegségek szinte „ellenállás nélkül” szedték áldozataikat. Még száz évvel ezelőtt is halálosnak számítottak olyan betegségek, melyek ma egyszerűen gyógyíthatók!
A betegek elkülönítésére, kezelésére az emberi közösségek már évszázadok óta létesítenek ispotályokat, később kórházakat, azonban ezekben a halálozási arány –a tényleges gyógyítási lehetőségek hiánya miatt- még az 1890-es években is meghaladta a 90%-ot (Londoni kórházak, Komesaroff 1999), azaz a XIX. század végéig az emberek meghalni mentek a kórházakba (Healy & McKee 2002)! A kórházi ellátást a hatékony eljárások és szerek hiányában egészen az 1950-es évekig a páciens hosszas fektetése és konzervatív kezelése határozta meg.
Kórházépületeink átlagéletkora 70 év felett van, több mint harmaduk 1945 előtt, közel 50 százalékuk pedig az 1950-1985 közötti években épült, azaz kórházainkat akkor építettük, amikor az orvostechnológia kimerült a fonendoszkópban, a spatulában és doktor megnyugtató szavaiban.
A kórházaink egymáshoz közel épültek, mert akkoriban a szekérrel megtehető egynapi járóföld 30-40km volt csupán. Így keletkezett a nagyszámú kórházépület, melyhez azóta is foggal-körömmel, mindenáron ragaszkodnak.
Betegszoba a Phoenix Gyermekkórházban (Arizona). Akár egy hotelben.
